Nagyon szeretném látni anya arcát

„Minden esetben a lányom, az anyaságom inspirál a festésben. Nem festõmûvész, csak édesanya vagyok. Nem is vágyom többre és nagyobbra. Azt is õszintén vallom, hogy engem nem befolyásol a divat, a különbözõ irányzatok, én nem versengek senkivel. Én csak a lányomnak festek és Adélkán keresztül valamennyi látássérültnek. Ha annyit tudok adni, hogy képzeletviláguk gazdagodhat, vagy a szobájukban örömmel megfoghatják egyik munkámat, hogy van egy festményük, amit õk is láthatnak, már megérte dolgoznom.”

---

 

Adél helyett is nézem a szépségeket Fotó: Somorjai L.

---

– Van olyan téma, amirõl a leginkább szeret festeni?
– Mindent nagyon szeretek festeni, de leginkább a vizet, mert folyamatos mozgásban, lendületben van. Úgy érzem, hogy az életet és a lendületet sugározza. Erre nekem is óriási szükségem van, hiszen megtanultam édes, kicsi lányom látássérülése kapcsán, hogy nem állhatok meg. Érzem belül a sokkoló, toló érzést, hogy mindent láttassak vele, amit én a szemeimmel élvezhetek, felfoghatok. A legtöbb látó ember nem is gondolja – miért is gondolná –, hogy mennyire dõzsölhetünk a szépségekben, az isteni csodákban. Én, mióta anya vagyok, mindig Adél helyett is nézem a szépségeket. Szinte bûntudatom van, amikor tavaszodik. Gyakorta elidõzöm a hullámzó víznél vagy vízesésnél, mert sohase magamnak nézem már. Mindig szeretném átadni, úgy megfogalmazni, hogy kicsi lányom a lelki szemeivel is megértse, elképzelje és lássa, és tartsa szépnek és értékesnek azt, amirõl mesélek, amirõl a gondolataimat átadom neki. 
– Hogyan veszítette el a kislány a látását?
– Adélka nem így született, õ teljesen egészségesen jött a világra, csak koraszülött volt. Éppen ezért inkubátorba tették, ahol olyan mértékû oxigén-túladagolást kapott, hogy elvesztette a látását. Több alkalommal megmûtötték, ám ezek az operációk sikertelenek voltak. Azóta igyekszem ezt a helyzetet elfogadni, de valójában iszonyúan fáj. Nem akarok vádaskodni, de nyugati országokban nem fordulhat elõ, hogy az inkubátor rosszul adagolja az oxigént. Ha kevés oxigént kap a csecsemõ, az agykárosodást okozhat, amitõl szellemi fogyatékos lesz a csöppség, ha pedig túladagolják az oxigént, akkor úgy jár, mint az én kislányom: megvakul.
– Hogyan tudta feldolgozni azt, hogy Adélka nem lát? Fel lehet ezt dolgozni? 
– Ez egy kegyetlen állapot volt, és hosszú-hosszú évekbe telt, amíg megemésztettem. De igazából ez a mai napig sem sikerült. A család, a barátok, mindenki magamra hagyott. Nem bírtam volna ki, ha nem hiszek az isteni segítségben. E nélkül a fájdalom nélkül soha nem alakult volna ki a festészetem, novelláim és azok a gondolatok, amik megváltoztatták az életemet. Túl vagyok már azon, hogy csak Adélka számít. Rajta keresztül megismertem a fehér botos társadalmat, akiken ahol tudok, segítek. 
– Mi az oka, hogy a társadalom nehezen fogadja el a vakokat, az emberek többsége nem tud mit kezdeni velük? 
– Mindenekelõtt a tudatlanság és az elõítéletek. Gyakran viszont a felnõtt vakok is nagyban tehetnek róla, hogy a látók elfordulnak a fehér botosoktól. Nem egyszer elõfordul ugyanis, hogy egy vak ember arrogánsan viszonyul a neki segítséget nyújtó személyhez, mondjuk, amikor át akarják segíteni az úton. Sok nem látó sajnos elhanyagolja magát, és nagyon igénytelenné válik. Ez jogosan borzasztja el a látókat. De álljunk meg egy percre! A látássérült emberek többségét soha senki nem fogadta el. Ezt látom 
a sorstársaimnál is, azoknál a szülõknél, akiknek a gyermekei nem látnak. Ezeknek a szülõknek a többsége nem tudja elfogadni a saját gyermekét sem. Pedig az elfogadás, a szeretet sokat segítene ezeknek az embereknek a helyzetén. Nagyon sokuk nem csak fizikailag, hanem lelkileg is meg van nyomorítva, amit az esetek többségében a közvetlen környezetétõl kell elszenvednie a látássérültnek. Ehhez társul az is, hogy a hétköznapok során sincs megkönnyítve a fehér botosok élete. Magyarországon még nagy hiányosság van a lámpás eszközökbõl is, valamint azokból a készülékekbõl, amik ezeknek az embereknek az életét megkönnyíthetnék. Japánban úgy vannak megépítve a járdák, hogy a vakok könnyen ki tudják tapintani a lábukkal vagy a bottal, hogy merre kell menni. Miért nincs ilyen Magyarországon? A fehér botosoknak a fal töve és a kerítés mutatja az utat. Budapesten lépten-nyomon kutyaürülékbe lépnek. Hányszor voltam szemtanúja, hogy ilyenkor kinevették õket. Nagyon sok boltból kiutálják a vakokat, mert miattuk áll a sor. Munkahely? Senki sem alkalmazza õket szívesen. 
A vaksági segélybõl pedig lehetetlen megélni. Hogy legyen ilyen körülmények között vidám egy vak ember? Ha az én kicsikémet megvakították, akkor miért nem jár neki beszélõ óra vagy egy olyan kézi eszköz, ami a közlekedésben segíti? Persze nekem se jutott volna eszembe, hogy ezzel az egésszel foglalkozzak, ha a sors nem kényszerít rá. Nem tudom megszámolni, hogy hány helyen és hányszor fel kell tépni a sebeimet. Az ellenõr szinte minden alkalommal elkéri a vakigazolványt, mert a kislány szemüveget visel, és nem akarják elhinni, hogy tényleg nem lát. Ilyenkor bizonygatnom kell, hogy valóban az én lányom, és Adélka fekete igazolványát is mutogatnom kell, hogy biztosan igazi és nem hamisítvány. Én elhiszem, hogy van, aki visszaél esetleg ezekkel az igazolványokkal, de nem tudom elmondani, hogy mit érzek, amikor ok nélkül megaláznak minket.
– Adélnak hogy tetszenek a mama képei?
– Az csodálatos érzés, amikor látom Adácska pofiján – mert a szemébe nem nézhetek, és nagyon hiányzik a szemkontaktus –, hogy felragyog, hogy õ ezt az üzenetet megértette. Ez a legnagyobb fizetség nekem. Ilyenkor egy édesanya erre az egyetlen pillanatra elégedett lehet magával, hogy igenis sikerült a megvakult gyerekének megmutatni ismét egy kis mozaikot a világból. Hál’ Istennek, Adél nagyon sokat kérdez, én folyamatosan magyarázok és értetem meg vele azt, ami körülötte van. Így születtek valamikor öt-hat évvel ezelõtt az elsõ festményeim is. Akkoriban vergõdtem, hogyan magyarázzam meg a kicsimnek, hogy például el tudja képzelni, hogy fönt vitorlázik a gólya. 
– Milyen fogadtatásra szoktak találni a képek?
– Alapvetõen nagyon-nagyon sok pozitív és örömteli élménnyel megyek haza a kiállításokról, de volt már olyan tapasztalatunk is, hogy keményen hátat fordítottak nekünk mondván, ebben a galériában nincs helye a fehér botosoknak, náluk ne tapogasson senki. Többnyire azonban jól viszonyulnak hozzánk.
Meghat és nagy öröm számomra, hogy jelentõs számú festményem már elkelt, négy-öt magángyûjtõm is van már, akiknek nagyon hálás vagyok, és nagy fizetség nekem, hogy egyre többen méltónak tartják, hogy az otthonukban vagy a hivatalukban kitegyék a képeimet.
Nagyon boldog vagyok, amikor úgy mennek el a kiállításomról a látók is, hogy köszönjük, Inka, hogy közelebb kerültünk, és sikerült egy kicsit jobban megértenünk azt a világot, ami zárva van elõttünk.
– Kik vásárolják a képeit?
– Vannak jelentõs számban látássérült lelki társaink, akik már vásároltak tõlünk képeket, de érdekes mód a vevõk többsége olyan ember, aki lát. Sokat töprengtem rajta, miért van ez. Úgy látom, hogy eddig okafogyott volt egy látássérült embernek elmenni egy kiállításra, mert odahaza is el tudták neki mesélni, hogy mit láttak. Bármilyen tárlaton ott a védõlánc, ami nem engedi közel a látássérülteket a képekhez, míg az én festményeimhez oda lehet lépni, és kötelezõ közelrõl megnézni, megtapogatni õket.
– Hány kiállítása volt az elmúlt években?
– Egyéni kiállításom olyan 25-30 volt, kollektív kiállításom pedig körülbelül szintén annyi. Mindegyik kiállítást megõrzöm fényképen, abban a hitben, hogy egyszer Adácskám a szemeivel is láthat majd engem, és el tudom majd neki mesélni a helyszíneket. Összesen 325 festményem van. 
– Önnek melyik a kedvenc festménye?
– Nem is tudok választani, mert mindegyik festményemnek története van. Mindegyik festményem õrzi kicsi lányom simogatását, kézlenyomatát. De ha mégis választanom kell, akkor azt a képet mondanám, amit Adélka kért tõlem néhány éve, ahol kettõnk kézlenyomata fonódik össze. Igazából mindig kéz a kézben járunk, de én hiszem, hogy a lelkünk is ugyanúgy összenõtt.

---

  

---

ADÉLKA

– Mit jelentenek számodra anyukád képei? Mennyiben segítenek téged ezek a képek abban, hogy a körülötted levõ világot jobban megértsd?
– Nagyon sok mindenben segítenek, azért, mert olyan dolgokat is megnézhetek, de nem csak én, hanem az összes nem látó, amit mi a szemünkkel igazából nem láthatunk. Így lehet például elképzelésem arról, hogy a madarak hogyan repülnek az égen, vagy hogy hogyan kel fel vagy megy le a nap. Azért nagyon nagy dolog, hogy anyu ilyen képeket fest, mert általa elképzelésünk lehet a világról.
A szememmel látok annyit, hogy meg tudom különböztetni, hogy egy szín sötét vagy világos-e. Igazából azt is tudom, hogy minden szín jelképez is valamit, mint például a piros a szeretetet, a barna a földet, a kék az eget. De az az igazság, hogy néha én is alkotok saját elképzeléseket, mint hogy például a zöldre lehetne mondani a fiatalságot is.
– Hogyan tervezed, tervezitek a jövõdet? 
– Nagyon szeretem a nyelveket. Angolt tanulok és gondolkodtam már azon, hogy szinkrontolmács leszek. Vagy színész szeretnék lenni.
– Színész? Mi tetszik a színész szakmában? 
– Az tetszik benne, hogy nagyon sokféle dolgot el tudnak játszani. Az érzelmeket is nagyon jól megelevenítik, meg minden szerepben helyt tudnak állni. Engem pedig minden élethelyzet nagyon érdekel, és szeretek szerepelni, közönség elé kiállni, verset tanulni, hogy azt másoknak elõadhassam.
– Melyik a kedvenc képed?
– Mindegyik képet nagyon szeretem, de most a Jelbeszéd címû kép a kedvencem, mégpedig azért, mert az egy olyan kép, hogy egy hordóban nagyon sok-fajta virág van, amik sokféle dolgot jelképeznek. Igazából kettõs megosztásban dolgozunk anyukámmal, mert õ fest, én pedig a címeket adom. 
– A hordós képnek miért pont a Jelbeszéd címet adtad?
– A virágokról szokták mondani, hogy az illatukkal kommunikálnak, de itt a képen a színükkel is üzennek. Másrészrõl a virágok együtt is meg külön-külön is önálló, mély dolgokat jelképeznek.
– Szoktál anyukádtól képeket rendelni?
– Gyakran, a legelsõ képet is én rendeltem tõle. Szoktam mondani, hogy az én barátom a Hold, és azon a képen is õ a fõszereplõ. Mindig nagyon várom, hogy egy-egy kép megszáradjon, mert mindig én vagyok az elsõ zsûri. Nagyon szeretem a madarakat, úgyhogy kértem már anyukámtól gólyát is. Amikor elkezdett festeni, kértem tõle szemléltetõ eszközöket. A látó nyomtatott betûket úgy ismertem meg, hogy kivágta azokat nekem kartonpapírból.
– Említetted, hogy Te vagy az elsõ zsûri. Szigorú vagy?
– Nem vagyok túlzottan szigorú. Mindig meg szoktam õszintén mondani a véleményem, de szerintem az anyukám képeirõl csak jó véleményem lehet. Inkább olyan bírálatokat szoktam tenni, hogy bizonyos dolgokat erõsebben kéne kiemelni, hogy jobban lehessen érzékelni; csak a plasztikával kapcsolatban szoktam döntéseket hozni. A címeket is a zsûrizés után szoktam adni.
– Néhány éve egy tanárom arról próbált meggyõzni, hogy Jézus nem tett jót azokkal a vakokkal, akiket meggyógyított, mert teljesen szétrombolta a valóságról alkotott addigi képüket. Te mit gondolsz errõl?
– Én is hallottam már ilyen véleményt, de nem értek vele egyet. Igaz, hogy a vakok is látnak a lelkükkel meg a képzeletükkel, de szerintem ez nem pótolja az igazi látást. 
Én szeretnék látni. Gyakran beszélgetünk arról anyuval, hogy mekkora boldogság lesz, ha megadja a jó Isten, ahogy együtt várjuk, amikor egy mûtét után majd leveszik a szememrõl a kötést, és meglátjuk egymást. Nagyon szeretném látni anya arcát.